Szent Ilonára a megérkezés igen lassú. Az utazás sem gyors, a megérkezés azonban sokkal lassabb. Megérkezni egy ismeretlen világba. Megérkezni a lassúságba.

A COVID világában utazni sem egyszerű. Először is kell egy teszt. Mindenkinek, az ötévesnek és a hétévesnek is. Ott toporogtunk a Clapham Junction állomással szemben a reggeli hidegben és vártunk a tesztre. Aminek meg kell lenni kicsit több, mint 12 órával indulás előtt, de nem lehet több, mint 72 órás. Nincs szolgáltató aki bármit garantálna. Nincs szolgáltató, akinek maradéktalanul jók lennének az értékelései. Mindenképpen rizikót vállalunk. Ha valami nem jó a teszttel akkor csak a következő járatra férünk fel. Az pedig vagy két hét múlva lesz, vagy egy hónap múlva. És már nincs hova visszamenni. Nincs már Stroud Road. Nincs már Volvo. Semmi sincs már Londonban.

Megjöttek a teszt eredmények. Elküldtem őket a megadott e-mail címre, rögtön jött a válasz, hogy minden ok és várnak szeretettel. Nagyszerű.

Meg két munkanap a rendelőben. Egy szedációs műtét és egy utolsó All-on-4. Nehezen megy már minden. Utolsó beszélgetések a kollégákkal és végül a búcsú. Közben bőrönd halom épül.

Utolsó londoni éjszakáinkat egy Booking.com-os ki lakásban töltjük. A honlapon jobban nézett ki, mint élőben. Utolsó este sikerült eladni a kocsit. Aztán elvinni leadni a ház kulcsait. Végül egy kiváló értékelésű minicab szolgáltatótól megrendelt autóra várunk a Lavender Hill sarkán. Nem jön. Nincs ott. Hívom a céget, indiai asszony aszondja ott van. De nincs. Egy idő után ordítok. Végül Sári megtalálja az autót egy sarokkal odébb, ahol nem voltunk és ahova nem hívtuk. Mindegy. A autó a londoni éjszakában száguld Stansted felé. Utoljára átmegyünk a Tower Bridge-en, el a londoni Tower mellett. Üdvözöllek Vilmos!

Stansted más arcát mutatja. A kihaltat. Csak két check-in pult van már nyitva, csak két gép indul már. Negyed egykor egy Isztambulba és egy óra után a mienk. Minden zárva. Minden csendes. A biztonsági ellenőrzésen még megmotoznak, de persze semmit sem találnak. A táskámat szétszedik, szálanként kiszedegetnek belőle mindent. Találnak egy szemcseppet. Közben Sári táskájában nem találják meg a folyadékot. Az úgy nevezett biztonsági ellenőrzésnek most sem volt semmi értelme, mint általában sem. Erről írok majd egyszer egy hosszabb posztot.

A repülőn összesen 55-en vagyunk. Egy Boeing 757-200-as gépen, a G-ZAPX-en. Elindulunk. Valamikor éjszaka meleg ételt szolgálnak fel, de ezt csak hajnalban tudom meg, amikor felébredek. Aztán leszállunk Accrában. Itt pilótát cserélünk. Innentől az vezet, aki le tud szállni Szent Ilonán ezzel a géppel. Furcsa érzés először Afrikában. Másfél órát állunk, de kiszállni nem lehet. Leszállás közben láttuk a vörös földet, a különös házakat, más színű növényzetet. Vágyom ide kiszállni. Közben üdvözöl Ghánában a Telekom meg az EE.  Újabb felszállás, újabb meleg étel, ezúttal reggeli. Még 3 óra és leszállunk. Megközelítés közben mintegy érezni, hogy a pilóta rákészül a leszállásra. Megjelenik Szent Ilona szigete. Látni a vulkanikus sziklákat, sőt, úgy tűnik, hogy a repülőgép szárnya hegye szinte megérinti őket. De az idő napos, a szél minimális, így gond nélkül és elsőre sikerül a leszállás.

A repülőtér kicsi, leginkább modern autóbusz állomásra hasonlít. Jelentős számú személyzet van kint, többségük kint áll. A sziget elsőre Lanzarotéra emlékeztet. Érzésre jóval melegebb van 18 foknál. Útlevél ellenőrzés, ahol tudnak rólunk. Aztán gyorsteszt, aztán névre szóló karantén csomag, majd csomagfelvétel, bio biztonsági ellenőrzés, vám és már le is ülhetünk a szállítókocsira várva. Röpke másfél óra alatt meg is voltunk.  Közben látom, hogy a telefonom egyáltalán nem kapcsolódik az itteni hálózathoz. Ekkor jött két űrruhába öltözött fiatalember. Egyikük egy Landroverbe pakolja a bőröndjeinket, másikuk egy kissé rozoga Ford kisbuszba tessékel. Előtte megkérdi, hogy hol a szállásunk. Megadom a címet: Near Clinic Drive, Half Tree Hollow. Igen, igen. OK. Megismerem a házat? Nem. Sebaj, megoldjuk.

Úgy fél órányi autózás a keskeny és kacskaringós úton. Közben feltárul a sziget szépsége. Kietlen vulkáni táj különös alakú kaktuszokkal. Később elképesztően zord hegyvölgyes erdei tájon vezet az út. Azután házak és kertek következnek. Távolabb egy erőd körvonalai látszanak. Longwood, St Paul’s, Half Tree Hollow olvassuk az útjelző táblákat. Olyan nevek, helyek, amikről igyekeztünk minél többet megtudni az elmúlt hónapokban, most mégis újnak és ismeretlennek csengenek. Végül megérkezünk a házhoz. Ez az egyik ház, amit felajánlottak előzetesen és amit nagyon nem kértünk, de átmenetileg mégis ez lesz az otthonunk. A kedves űrruhás fiatalember kipakolja a bőröndöket, elköszön és elhajt. A másik űrruhástól még megkérdem, hogy hogy jutok be a házba, hiszen kulcsom sincs. Azt mondja nyitva van. És csakugyan. A  házat leginkább bungalónak nevezhetnénk. Földszintes épület, ami az óceán felé néz. Amerikai konyhás nappaliba lép az ember. Erről kis folyosó vezet a hálószobák felé. Fűtés nincs. Nemcsak nincs bekapcsolva, de kiépítve sincs. Melegvíz azért van. A ház és a kicsiny előkert köré piros-fehér kordont  vontak. Ez lesz a karanténunk határa, ezen nem mehetünk át a következő tíz napban. Kisvártatva megjelenik Melvin a házigazda. Persze ő se jöhet be, csak a kordon fölött beszélgetünk. Tagbaszakadt ember, leginkább dél-afrikai angolt beszél. Kiderül, hogy nemcsak a ház az övé, hanem a szomszéd kisbolt és egy klub Jamestownban is. Azt mondja, hogy minden be van készítve a házba, van internet meg tévé (amit nem kértünk), meg hoztak a kormány emberei élelmiszert is, ahogy kértük. Bent csakugyan van élelmiszer. Kb.  fele annak, amit kértünk, csillagászati áron. És van vonalas telefon. Öt számjegyű! Mobilunk még nincs, de majd bedobnak két SIM kártyát.

Délután aztán nagy alvás következett, aztán kipakoltunk és a ház előtti kis asztalnál ülve a lemenő nap fényénél társasjátékkal töltöttük az első estét. A naplemente nagyon szép. A ház és az egész hegyoldal nyugati tájolású és a Nap drámai gyorsasággal nyugszik le ezen a szélességen.

A következő karanténos napok lassú egyhangúsággal teltek. A gyerekeknek itthoni oktatás, nekünk házimunka és egy-egy e-mail megválaszolása. Az internet igen korlátozott (1024 kbps) és drága is. Így aztán lassan lassan alakulnak a reflexek is. Sári mondd valamit, kérem, hogy küldje át. Aztán egymásra nézünk, elnevetjük magunkat, aztán megkérem, hogy inkább írja fel egy cédulára. Így válunk majd idővel digitál nomáddá, sőt analóggá talán.