Meg kell állapítanom, hogy nem vagyok egy nagy naplóíró. Eltelt két hónap és semmi. Mentségemre legyen mondva, hogy a szigeten az élet egyáltalán nem unalmas. Persze nincs olyan értelemben vett szórakozás, mint Budapesten, vagy Londonban. Van viszont sok más.

November nagyrészt azzal telt, hogy költöztünk. Egy nagy és szép kerttel rendelkező házba. Úgy hívják, hogy Prince's Lodge. Nem mintha valami herceg lakott volna itt a múltban, hanem egy Richard Prince nevű ember építtette 1802-ben. A ház nagy és másfél havi munkánk van abban, hogy egészen lakható. Sorsa kissé hányatott volt, mert miután egy angol ember megvette az anglikán egyházmegyétől ő lakott itt, már amikor a szigeten volt, a földszinten pedig galériát rendezett be. Galériaként nem igazán volt sikeres, állítólag a kutya se látogatta. Az öregúr aztán egyre betegebb lett, végül visszaköltözött Dél-Afrikába. Azóta üresen állt a ház. Volt ugyan egy karbantartó aki elvben vigyázott rá, de az illető amellett, hogy írástudatlan volt és leginkább a pohár fenekét nézegette és nem a ház állapotát, állítólag még képeket is megpróbált eladni belőle. Mindenestre ő meghalt, az öregúr meg kiadta a házat egy idős hölgynek, aki Jamestown egyetlen működő szállodájának a tulaja. A hölgy azonban sajnos nem fizetett bérleti díjat. Emellett gyűjtögető szenvedélyének élve bútorokat vásárolt fel és hozott ide nem kis költséggel, a házat pedig bútorraktárnak használta. Itteni regnálása alatt takarítás nem volt. Őt követően aztán az öregúr megbízta a szigeten élő fiát, hogy rendezze el a ház sorsát. Ő meg is hirdette másfél millió fontért. Csodák csodájára nem kelt el. Aztán meghirdette 750 ezer fontért. Ennyiért se kelt el. Akkor kitört a COVID a világban és erre meghirdette kiadásra épp akkor, amikor mi házat kerestünk. Sári az első napon felhívta, másnap megnéztük és ki is vettük. Ugyanannyit kért érte, mint amit az első házért fizettünk, ahol laktunk, tehát annyit, mint egy szoba bérlete Londonban. A fiú egyébként észak-londoni akcentussal beszél, amolyan "megoldjuk okosba, megdumáltuk" üzletember és a helyi nyomda működtetője. Meg is ígérte, hogy szépen kitakarítva adja át a házat. Láttuk őt és a barátnőjét takarítani vagy 2 órát, aztán beköltöztünk. És megláttuk a valóságot. Mostanra oda jutottunk, hogy élő csótányt már nemigen látunk. 3 egeret fejbe csaptunk, azóta nem látunk élő egeret sem. Patkány vagy van vagy nincs, de ez ezen az éghajlaton normálisnak mondható. Mindenestre 6 hét munka után a ház egészen jól lakható.

Az alábbi képek beköltözés előtt készültek. Ezeken is jól nézett ki, de, mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik...

 Mire ezzel a nagy munkával majdnem elkészültünk, elérkezett Jaki születésnapja. Volt parti és persze a gyermek meghívott más gyerekeket. Érdekes esemény volt, mert fele-fele arányban voltak helyi gyerekek és itt élő külföldiek gyerekei.  Hatévesen persze a gyerekek még jól eljátszanak egymással, de a felnőttek beszélgetése nem volt ilyen egyszerű. Az itt élő külföldiek döntő többsége TC, vagyis technical co-operation officer, tehát olyan szakember, akit a brit külügyminisztérium pénzéből alkalmaznak itt, általában 2 éves szerződéssel. A helyiek és a TCk között feszül az az óriási ellentét, hogy utóbbiak 8-10-szeresét keresik a helyiek bérének. A fizetés még így is kicsivel alacsonyabb, mint Angliában. Emiatt a legtöbb esemény vagy TCk között vagy a helyiek között zajlik, de kevés a vegyes alkalom.  A mi körünk is főleg ilyenekből áll: egy kongói orvos és a zimbabwei felesége meg a gyerekeik, egy angol könyvelő és a felesége, egy angol kémia tanárnő és a kislánya, egy angol jogásznő és a paki férje, meg a gyerekeik. Jelentős csapat a helyi rendőrségen szolgáló brit nyomozóké.

A gyerekek szombat reggelente focira jártak, amit a helyi futballszövetség égisze alatt egy két méteres belga srác vezet, aki civilben tengerbiológus. A szigeten van több, mint 5 éve a namíbiai feleségével, azóta csinálja a gyerekfocit, de a helyiek még mindig Joe-nak hívják, mert nem tudják kimondani a flamand nevét. a foci sajnos karácsony után véget ér, mert kezdődik a krikett szezon. Azt hiszem azt kihagyjuk.

Közben kirándultunk is többször, amíg vártuk az igazi jó időt. A sziget természeti környezete igen változatos. 

Kezdjük megismerni a dolgok működését itt. Vannak dolgok, amik hasonlítanak az európai élethez és van rengeteg ami különbözik. Az egyik ilyen a dolgok beszerzése. Első ránézésre. Minden a nyugati minta szerint zajlik. Van kisbolt, van szupermarket. Ezekben viszont sokszor nagyon kevés élelmiszer kapható, sokszor pedig szinte csak konzerv. Friss gyümölcs zöldség alig. Aztán az ember megtudja, hogy van ám “Veggie Truck”, zöldséges kocsi. Ez egy nagyjából rendszeres menetrend szerint jár végig a szigeten és a helyi termelőktől összevásárolt friss zöldséget árusítja. Elő is lehet fizetni a heti kínálatra. Aztán van egy pincebolt, ahol helyi friss húst lehet kapni és elő lehet fizetni a gyümölcsre, majd ha megjön a hajó. Vagy inkább A Hajó.

A sziget egyetlen külső ellátási forrása az MV Helena nevű konténerszállító hajó. Ez havonta jön Fokvárosból Durban érintésével és minden második hónapban meglátogatja Ascension szigetet is. Ezen jön minden, de minden. Egyebek között az autók is. Meg a mi konténerünk.  Aztán amikor megjött minden, akkor a királyi vámhatóság tételesen elvámolja. Mindent. Ez több hetet is igénybe vehet.

Az, hogy minden a hajón jön, nem igaz. A posta nem azzal jön és nem azzal megy, hanem a repülővel. Utolsó postafelvétel 1 héttel a járatindulás előtt. Így aztán havonta egyszer lehet küldeni valamit vagy kapni valamit. Az érkező postát persze nem hordják ki, ilyen értelemben vett postás nincs. Ha az ember vár valamit, akkor bemegy az egyetlen postahivatalba és ott megkapja. A posta feladása is csak ott lehetséges, postaláda nincs a szigeten. Mindezek miatt helyi postaforgalom nincs. Szinte csak a kormány levelez néha, de ők futárokkal küldik ki a leveleket.

A szigetet alapvetően három típusú ember lakja. A legnagyobb hányad a helyieké. Ők szerényen úgy nevezik magukat, hogy “Saints” vagyis szentek. Etnikailag igazi keverék fajta. Fehér, fekete és kínai elegy, ami az elmúlt párszáz év alatt sajátos etnikummá alakult. Többnyire alacsony barna bőrű, fekete hajú, barátságos emberek. Jelentős hányaduk nem szárnyal intellektuális magasságokba. A sietséget nemigen értik. A dolgok be nem fejezése igen jellemző rájuk. Vettek például egy modern aszfaltozó gépet, amihez egy alkatrészt nem szállított le a gyártó. Volt róla szó, hogy beüzemelik majd, de erre végül nem került sor. Vagy tíz éve. Van modern digitális fogászati röntgengép is. Szépen becsomagolva áll a raktárban három éve. Megrendelték, kifizették, leszállították, aztán meglepetésként ért mindenkit, hogy ehhez kell egy a gyártó által akkreditált műszerész, aki beüzemeli. Ilyen nincs, de azt se tudják, hogy honnan szerezzenek. Stb., stb.

A második csoport a “technikai együttműködőké.” Ezek azok az európaiak akik hosszabb-rövidebb szerződéssel idejönnek dolgozni. Ezek többségében angolok, de van itt francia, belga, lengyel, kongói, stb Vagy kisgyerekesek vagy nyugdíj előtt állók. Nagyon változatos minőségű társaság. Vannak köztük kiválóak, akik lazítani jöttek ide, de a munkájukat azért jól elvégzik és vannak olyanok, akik (már) nem akarnak (jól) dolgozni. Sajnos a kollégám és főnököm is ilyen. Az is gyakran előfordul, hogy különféle ígéretekkel veszik fel ezeket az embereket, amik aztán a csodálatos hodzsa meséinek bizonyulnak.

A harmadik kicsi csoport pedig azoké, akik egy ittenit választottak házastársul. Ez egy kicsiny de érdekes csoport. Többségében fehér férfiak helyi feleséggel. Néhány fehér nő van itt helyi férjjel, köztük egy gdanski bolti eladó, de ez azért ritka.

A helyi közlekedés is európai jellegűnek tűnik első látásra. Aztán az ember kezdi megismerni. Az emberek többsége autóval jár. Ezek vagy igazán kis kocsik, Ford Fiesták, kis Toyoták, sőt, Minik, vagy régi és nagy Land Roverek vagy ritkábban más terepjárók. A sziget útjai göröngyösek, de nem rosszabbak, mint Szécsényfelfalu alsóbbrendű útjai. A rendszámok egyszerűen sorba számozódnak. Látni olyat is, akinek 8 vagy 11 a rendszáma, a miénk már 5468. Ezen kívül vannak még állami tulajdonú autók, őket az SHG betűkkel és számokkal jelölik. Az utak egy része egy sávos, kitérőkkel. A szigeten az általános sebesség korlátozás 30 mérföld per óra (48 km/h), de az utak egy része 20 mérföld per óra, sőt 15. Ezt többségében be is tartják. Ezen kívül nemigen van más szabály, kivéve azt, hogy a hegymenetben levőnek elsőbbsége van a lejtmenetben levővel szemben. Ez néha hosszas visszatolatáshoz vezet. Tömegközlekedés nincs. Buszmegállók vannak, de buszjáratok azok nincsenek. Helyesebben vannak. Magánbuszok, többnyire Ford Transit méretűek, amikre egy hónapra lehet helyet foglalni és akkor a jelöletlen, de mindenki által ismert megállóban fel lehet szállni a szájhagyomány útján terjedő menetrend szerint pontosan közlekedő eszközre. Ezek általában naponta kétszer közlekednek, reggel le a városba, délután vissza a lakóhelyek felé. Vannak még ezen kívül iskolabuszok. Ezeket az egészen kicsi gyerekek is egyedül használják. A helyi KRESZ szerint az 5 évesnél fiatalabb gyerekek nem közlekedhetnek egyedül az úton. A helyi KRESZ egyébként egyedi. Nem olvastam még, de azt már megtudtam, hogy a jogosítvány kategóriák itt eltérő betűjelűek, mint bárhol máshol a világon. Évente kell a helyi jogosítványt kiváltani és évente kell érte fizetni. Az autósok egyébként vallásosan integetnek egymásnak, akár ismerik egymást akár nem. Ez elsőre kedvesnek és barátságosnak tűnik, de amikor az ember folyton integet a szerpentinen kormányzás helyett, az nem a legkellemesebb érzés.

A Titan Airways gépe szállított minket.

A zsebkendőnyi repülőtérről minket a karanténbusz, a csomagokat a karantén terepjáró vitte a szállásunkra.

A szállás egy bungaló. Van benne minden ami kell, még iható csapvíz is!

Útközben, egyelőre még csak a kocsiból csodálhattuk meg a sziget változatos tájait. Van itt sivatagos vidék,

és élénkzöld környék is.

A szél mindenhol jelen van.

A karantént itt szigorúan veszik. Minden nap felhívnak megkérdezni, hog hogy vagyunk és egy biztonsági őr el is jön megnézni, hogy itt vagyunk-e.

Így aztán marad az ablakon kibámulás,

(az ott egy kanári)

a társasjáték,

a puzzle,

olvasás, stb.

Szent Ilonára a megérkezés igen lassú. Az utazás sem gyors, a megérkezés azonban sokkal lassabb. Megérkezni egy ismeretlen világba. Megérkezni a lassúságba.

A COVID világában utazni sem egyszerű. Először is kell egy teszt. Mindenkinek, az ötévesnek és a hétévesnek is. Ott toporogtunk a Clapham Junction állomással szemben a reggeli hidegben és vártunk a tesztre. Aminek meg kell lenni kicsit több, mint 12 órával indulás előtt, de nem lehet több, mint 72 órás. Nincs szolgáltató aki bármit garantálna. Nincs szolgáltató, akinek maradéktalanul jók lennének az értékelései. Mindenképpen rizikót vállalunk. Ha valami nem jó a teszttel akkor csak a következő járatra férünk fel. Az pedig vagy két hét múlva lesz, vagy egy hónap múlva. És már nincs hova visszamenni. Nincs már Stroud Road. Nincs már Volvo. Semmi sincs már Londonban.

Megjöttek a teszt eredmények. Elküldtem őket a megadott e-mail címre, rögtön jött a válasz, hogy minden ok és várnak szeretettel. Nagyszerű.

Meg két munkanap a rendelőben. Egy szedációs műtét és egy utolsó All-on-4. Nehezen megy már minden. Utolsó beszélgetések a kollégákkal és végül a búcsú. Közben bőrönd halom épül.

Utolsó londoni éjszakáinkat egy Booking.com-os ki lakásban töltjük. A honlapon jobban nézett ki, mint élőben. Utolsó este sikerült eladni a kocsit. Aztán elvinni leadni a ház kulcsait. Végül egy kiváló értékelésű minicab szolgáltatótól megrendelt autóra várunk a Lavender Hill sarkán. Nem jön. Nincs ott. Hívom a céget, indiai asszony aszondja ott van. De nincs. Egy idő után ordítok. Végül Sári megtalálja az autót egy sarokkal odébb, ahol nem voltunk és ahova nem hívtuk. Mindegy. A autó a londoni éjszakában száguld Stansted felé. Utoljára átmegyünk a Tower Bridge-en, el a londoni Tower mellett. Üdvözöllek Vilmos!

Stansted más arcát mutatja. A kihaltat. Csak két check-in pult van már nyitva, csak két gép indul már. Negyed egykor egy Isztambulba és egy óra után a mienk. Minden zárva. Minden csendes. A biztonsági ellenőrzésen még megmotoznak, de persze semmit sem találnak. A táskámat szétszedik, szálanként kiszedegetnek belőle mindent. Találnak egy szemcseppet. Közben Sári táskájában nem találják meg a folyadékot. Az úgy nevezett biztonsági ellenőrzésnek most sem volt semmi értelme, mint általában sem. Erről írok majd egyszer egy hosszabb posztot.

A repülőn összesen 55-en vagyunk. Egy Boeing 757-200-as gépen, a G-ZAPX-en. Elindulunk. Valamikor éjszaka meleg ételt szolgálnak fel, de ezt csak hajnalban tudom meg, amikor felébredek. Aztán leszállunk Accrában. Itt pilótát cserélünk. Innentől az vezet, aki le tud szállni Szent Ilonán ezzel a géppel. Furcsa érzés először Afrikában. Másfél órát állunk, de kiszállni nem lehet. Leszállás közben láttuk a vörös földet, a különös házakat, más színű növényzetet. Vágyom ide kiszállni. Közben üdvözöl Ghánában a Telekom meg az EE.  Újabb felszállás, újabb meleg étel, ezúttal reggeli. Még 3 óra és leszállunk. Megközelítés közben mintegy érezni, hogy a pilóta rákészül a leszállásra. Megjelenik Szent Ilona szigete. Látni a vulkanikus sziklákat, sőt, úgy tűnik, hogy a repülőgép szárnya hegye szinte megérinti őket. De az idő napos, a szél minimális, így gond nélkül és elsőre sikerül a leszállás.

A repülőtér kicsi, leginkább modern autóbusz állomásra hasonlít. Jelentős számú személyzet van kint, többségük kint áll. A sziget elsőre Lanzarotéra emlékeztet. Érzésre jóval melegebb van 18 foknál. Útlevél ellenőrzés, ahol tudnak rólunk. Aztán gyorsteszt, aztán névre szóló karantén csomag, majd csomagfelvétel, bio biztonsági ellenőrzés, vám és már le is ülhetünk a szállítókocsira várva. Röpke másfél óra alatt meg is voltunk.  Közben látom, hogy a telefonom egyáltalán nem kapcsolódik az itteni hálózathoz. Ekkor jött két űrruhába öltözött fiatalember. Egyikük egy Landroverbe pakolja a bőröndjeinket, másikuk egy kissé rozoga Ford kisbuszba tessékel. Előtte megkérdi, hogy hol a szállásunk. Megadom a címet: Near Clinic Drive, Half Tree Hollow. Igen, igen. OK. Megismerem a házat? Nem. Sebaj, megoldjuk.

Úgy fél órányi autózás a keskeny és kacskaringós úton. Közben feltárul a sziget szépsége. Kietlen vulkáni táj különös alakú kaktuszokkal. Később elképesztően zord hegyvölgyes erdei tájon vezet az út. Azután házak és kertek következnek. Távolabb egy erőd körvonalai látszanak. Longwood, St Paul’s, Half Tree Hollow olvassuk az útjelző táblákat. Olyan nevek, helyek, amikről igyekeztünk minél többet megtudni az elmúlt hónapokban, most mégis újnak és ismeretlennek csengenek. Végül megérkezünk a házhoz. Ez az egyik ház, amit felajánlottak előzetesen és amit nagyon nem kértünk, de átmenetileg mégis ez lesz az otthonunk. A kedves űrruhás fiatalember kipakolja a bőröndöket, elköszön és elhajt. A másik űrruhástól még megkérdem, hogy hogy jutok be a házba, hiszen kulcsom sincs. Azt mondja nyitva van. És csakugyan. A  házat leginkább bungalónak nevezhetnénk. Földszintes épület, ami az óceán felé néz. Amerikai konyhás nappaliba lép az ember. Erről kis folyosó vezet a hálószobák felé. Fűtés nincs. Nemcsak nincs bekapcsolva, de kiépítve sincs. Melegvíz azért van. A ház és a kicsiny előkert köré piros-fehér kordont  vontak. Ez lesz a karanténunk határa, ezen nem mehetünk át a következő tíz napban. Kisvártatva megjelenik Melvin a házigazda. Persze ő se jöhet be, csak a kordon fölött beszélgetünk. Tagbaszakadt ember, leginkább dél-afrikai angolt beszél. Kiderül, hogy nemcsak a ház az övé, hanem a szomszéd kisbolt és egy klub Jamestownban is. Azt mondja, hogy minden be van készítve a házba, van internet meg tévé (amit nem kértünk), meg hoztak a kormány emberei élelmiszert is, ahogy kértük. Bent csakugyan van élelmiszer. Kb.  fele annak, amit kértünk, csillagászati áron. És van vonalas telefon. Öt számjegyű! Mobilunk még nincs, de majd bedobnak két SIM kártyát.

Délután aztán nagy alvás következett, aztán kipakoltunk és a ház előtti kis asztalnál ülve a lemenő nap fényénél társasjátékkal töltöttük az első estét. A naplemente nagyon szép. A ház és az egész hegyoldal nyugati tájolású és a Nap drámai gyorsasággal nyugszik le ezen a szélességen.

A következő karanténos napok lassú egyhangúsággal teltek. A gyerekeknek itthoni oktatás, nekünk házimunka és egy-egy e-mail megválaszolása. Az internet igen korlátozott (1024 kbps) és drága is. Így aztán lassan lassan alakulnak a reflexek is. Sári mondd valamit, kérem, hogy küldje át. Aztán egymásra nézünk, elnevetjük magunkat, aztán megkérem, hogy inkább írja fel egy cédulára. Így válunk majd idővel digitál nomáddá, sőt analóggá talán.